perec a jelem

Sztorik, esetek, dilemmák két óvodapszichológus praxisából.

Kövessen minket a Facebook-on is!

Kulisszatitkok az oviból

2015.01.05. 10:52 perecajelem nóri

Jó gyakorlatok Norvégiából - Egyszerűbb gyerekkor

Címkék: gyereknevelés norvég projekt

1526133_1509239205999461_8144085481495373569_n.jpg

Mi felnőttek már elfelejtettük milyen az, amikor minden új. A gyereknek, aki járni tanul, először lát havat, először szembesül az oviban a ténnyel, hogy ő is csak egy a sok közül, először rakja ki egyedül a kirakót, mindennapját átitatja a tapasztalás öröme és izgalma, az újdonság varázsa. Azonban az újdonság csak akkor lesz varázslatos, ha nem árasztjuk el a gyereket fölösleges ingerekkel; külön órák és fejlesztő foglalkozások helyett meghagyjuk a gyerekkort a ráérős felfedezés időszakának. 

Egyszerűsített napirend: Vekerdy Tamás szerint az óvodás gyerekeknek minimum 1,5-2 óra háborítatlan szabadjátékra van szükségük a délelőtti órákban az egészséges fejlődéshez. Erre a norvég óvodákban hatalmas hangsúlyt fektetnek. Délelőttönként kevés a strukturált foglalkozás, és arra is figyelnek, hogy leegyszerűsítsék, összevonják azokat a tevékenységeket, amik a játéktól vehetnék el az időt. Például a tízórai gyümölcshöz nem terítenek, hanem az udvaron kínálják meg a gyerekeket; csak egyszer van pakolás, ebéd előtt; nincs kötelező alvás, nagyon kevés a szervezett foglalkoztatás stb.

Az egyszerűsített napirendből következik, hogy az emberi erőforrást másra tudják használni: nincs szükségük dadusra, a gyerekek közelében csak óvónők és asszisztensek vannak, akiknek legfőbb feladata, hogy játszanak, beszélgessenek a gyerekekkel. A magyar dadusok felelősségi körébe tartozik ezzel szemben az étkezésekhez a helyszín kialakítása, az evőeszközök és edények előkészítése, mosogatása, az ágyak változó létszám szerinti kipakolása, ágyneműk mosása, stb.. A gyermekek lelki fejlődése szempontjából lényegesen nagyobb előnnyel járna, ha a dadusok logisztikai feladatai csökkennének, és munkaidejük egy részét a gyerekekkel való játékra, gondozásra tudnák fordítani.

Kevés szabály: Kevés, de jól megfogalmazott, következetesen használt szabályt alkalmaznak annak érdekében, hogy ne kelljen sorozatosan megszakítani a gyerekek játéktevékenységét fegyelmezéssel. Ezáltal a szokás-szabályrendszer követhetőbb is, hiszen a gyerekek könnyebben fejben tudják tartani a kevés, de jól kihangsúlyozott szabályt.

Fejlesztés helyett a fejlődés támogatása: egészséges és sérült gyerekek esetében is maximális prioritást élvez, hogy a gyerek derűs, jókedvű, boldog legyen. A fejlesztés fontos, de az óvodai dolgozók nem azt tekintik elsőszámú feladatuknak, hanem, hogy harmonikus, boldog gyerekkort biztosítsanak az ovisoknak. Az óvodai élet középpontjában ennek megfelelően nem a gyerekek „fejlesztése”, fejlesztő játékok beszerzése és a részképességek javítása áll. A megközelítés inkább az, hogy a természetes ütemű fejlődéshez adjanak meg mindent, amire csak szükség lehet.

Tapasztalati nevelés: igyekeznek nem felülről megmondani a gyerekeknek, mit hogyan csináljanak, sokkal inkább arra ösztönzik őket, hogy próbálkozzanak, találjanak olyan megoldást, ami számukra kényelmes. Például, ha egy gyerek kacsalábasan veszi fel a cipőt, nem avatkoznak közbe a felnőttek, kivárják, hogy a gyerek rájöjjön a kényelmesebb megoldásra.

Szólj hozzá!

2014.11.10. 10:42 perecajelem nóri

Jó gyakorlatok Norvégiából - A játéktér kialakítása

Címkék: gyereknevelés norvég projekt

Új sorozat indul a blogon, melynek keretében a Norvégiában ellesett óvodai jó gyakorlatokat mutatjuk be. A jó gyakorlatok egy része egészen szokatlan lesz a magyar szemnek, más részük viszont – kisebb-nagyobb módosulásokkal – megtalálható a magyar óvodákban is. Célunk, hogy bepillantást nyújtsunk egy másik kultúra gyereknevelési szokásaiba, és hogy bemutassunk egy-két olyan praktikát, amik a hazai óvodai gyakorlatot is színesíthetik.  

A játéktér kialakítása

1)      Ergonomikus szemlélet: az óvodai tér kialakítása nagyon tudatosan, ergonómiai szakemberek bevonásával történik. A tipikus óvodai szoba tágas, tagolt, de jól átlátható. A funkcionalista-minimalista szemlélet jellemző: nincsenek fölösleges tárgyak, kevés az apró darabos játék. A tér explorációra szólít fel, szivacs akadályok, mászható bútorok, billegők, alagutak vannak benne.

2)     A tér tagolása: a norvég óvodákban jellemző, hogy az óvodai csoportok nem kötődnek szorosan egy csoportszobához, vagy ha a mégis, az a szoba fel van osztva a különböző lehetséges aktivitások szerint. Például van festő sarok, „dühöngő”, dráma sarok, kézműves kuckó, stb; lényeg, hogy egy időben nem egy foglalkozásra nyílik lehetőség egy darab térben, hanem mindenki kedve szerint választhat, melyik sarkot látogatja és melyik sarok kínálta tevékenységben mélyül el. Ehhez kapcsolódik, hogy az óvodai csoportok átjárhatóak, a gyerekek meg tudják látogatni a szomszéd csoportba járó kistesójukat, átmehetnek megnézni mit főzött a másik csoport, stb.

3)     A kiscsoport berendezése megfelelő az oda járó gyermekek életkorához: csak nagymozgásos szivacsjátékok, szivacsszőnyeg, nagy szivacselemek találhatók benne. Kifejezetten kevés játék van a teremben, és semmi olyasmi, amit ne lenne szabad bármikor eldobni, felborítani, rámászni. Ezzel könnyítik a gyerekek számára a szabálytartást, hiszen nincsenek a teremben olyan elemek, amik felhívó jellegűek lennének, de nem szabad velük mit kezdeni (pl. nagyobb gyerekeknek való játékok).

4)     Kevés játék: a magyar ovikhoz viszonyítva a norvég óvodákban jóval kevesebb játék elérhető a gyerekek számára; gyakori, hogy a klasszikus gyerekjátékok helyett botok, kötelek, ásók, szerszámok állnak a gyerekek rendelkezésére. Ennek több előnye is van: 1) a kevés játék miatt kevesebbet kell pakoltatni a gyerekeket; 2) a tér átláthatóbb, kevésbé kaotikus; 3) a kevés játék arra készteti a gyerekeket, hogy feltalálják magukat, használják a fantáziájukat és egymással játszanak.

5)     A dühöngő szoba egy speciálisan kialakított szoba az óvodában, ahol nincsenek kemény, balesetveszélyes tárgyak. Nagy szivacs elemek alkotják a berendezést, puha szőnyeggel és falakkal, a balesetvédelem érdekében. Ez a szoba lehetőséget ad a nagyobb mozgással, feszültséggel, ütközésekkel járó játékra. A gyerekek szabadon mehetnek be a szobába, sőt időnként a pedagógusok ajánlják egy-egy mozgékonyabb, vagy éppen visszahúzódóbb gyereknek a „kemény és durvulós” játékot.

6)     A nyugi sarok a fenti szoba ellentétpárja, ahol csendes és nyugodt tevékenységek kapnak szerepet. A párnákkal, takarókkal, lámpákkal, könyvespolcokkal felszerelt helyiségben mesehallgatásra, könyvnézegetésre, csendes elvonulásra van lehetőségük a gyerekeknek.

 


Szólj hozzá!

2014.09.25. 19:47 perecajelem_anna

Pecepainting - „Ha valamit üzenhetnél a világnak, mi lenne az?”

Címkék: gyerekrajz ovipszichó norvég projekt peacepainting

„A festés és a rajzolás élvezetes tevékenység a gyerekek számára – egészen addig, amíg a kritikák és a korlátok miatt nem hagynak fel vele.”

– Ez az alapelve annak a civil szervezetnek, amit Catrine Gangstø alapított egy észak-norvégiai kis faluban, Terrakban. 

A Peacepainting teret ad a gyerekeknek arra, hogy reagáljanak a világ dolgaira és közöljék üzeneteiket. Arra buzdítják a gyerekeket, hogy egy szavak nélküli nyelven fejezzék ki magukat; ösztönösen, az emberek és nemezetek közötti béke és a barátság kontextusában. 

Kiállításokat szerveznek, ahol különböző országokból származó gyerekek és fiatalok adhatják át üzeneteiket festményekkel és a hozzájuk tartozó szöveges magyarázatokkal. A festmények folyamatosan cserélődnek a különböző országokban lévő kiállítási helyszínek között, így a gyerekek üzeneteit igyekeznek minél több helyre eljuttatni.

Szerveznek workshopokat egymástól nagyon különböző helyzetű országokban, így Nyugat-Európában, háborús övezetekben vagy akár diktatórikus berendezkedésű államokban is. Volt már Peacepainting workshop Tunéziában, Finnországban, Lengyelországban, Srí Lankán, Oroszországban, Franciaországban, Norvégiában, Bulgáriában és Észak-Koreában is.  Ami közös a foglalkozásokon, az a festésen keresztül történő véleménynyilvánítás szabadsága és a vélemények egyenlősége.

korea.jpg

Ezt az egyenlőséget szeretnék erősíteni a képek megjelenítésével is: a gyerekek egységes méretű vásznakra festenek, és egy külön a Peacepainting számára tervezett egyedi képkeretet használnak a kiállításokon.

Olyan neves partnerek támogatják munkájukat, mint a NATO, a Norvég Védelmi Minisztérium, a Vöröskereszt, a norvégiai Menekült Tanács és az SOS Gyermekfalu. Terveik között szerepel, hogy kiállításokat szervezzenek a világ repülőterein is.

miniszter.jpg

 

A Catrine Gangstø-val készített interjúnkat itt nézhetitek meg:

 

 

Egy Peacepainting workshop hangulatába az alábbi kisfilmünkön keresztül tekinthettek be:

 

 

Itt pedig egy katedrálisban szervezett kiállítást láthattok:

 

 

Látogassatok el a szervezet weboldalára is:

www.peacepainting.org

 

Szólj hozzá!

2014.09.08. 21:46 perecajelem nóri

Rossz gyerek kerestetik Norvégiában!

Címkék: gyereknevelés ovipszichó norvég projekt

bad_kid.jpgA norvég ovikat járva egyszercsak azon kaptam magam, hogy keresem a rossz gyerekeket. A hangosat, a koszosat, a füllentőst, a sumákolóst, a hisztiset és így tovább. Az, hogy eleinte nem találtam őket, természetesen nem hagyott nyugodni. Úgy voltam vele, biztos csak viselkednek, amíg ott vagyunk mi, magyar vendégek, vagy az óvó nénik elrejtették a szemünk elől az igazán komiszokat. Amikor a sokadik oviban jártunk, kezdett gyanús lenni a dolog. Hol vannak a rossz gyerekek? Nem értettem mi ez a szemfényvesztés, jöjjön már egy dühroham vagy egy kis lökdösődés, amikor az óvó néni nem néz oda. Még mindig semmi. Aztán elkezdtem még jobban figyelni, eltökélten, hogy kiszúrok valami büntetendő rosszcsontságot. És ugye, aki keres, az talál! De! Itt van egy hatalmas ’de’. Ami a mi szótárunkban „rosszgyerekség” és csírájában elfojtandó, az Norvégiában csak egészséges huncutság és a gyermekkor természetes velejárója. Természetes, sőt szükséges, ezért említésre sem érdemes, arra meg pláne nem, hogy az óvó néni nagy nevelőszándékában felemelje a hangát a gyerekekkel szemben.

Ha egy dolgot kéne kiemelnem, miben látom a legnagyobb különbséget norvég és magyar ovik között, akkor a szokás-szabályrendszer tanítása és betartatása lenne az. Nálunk a dolgoknak megvan a rendje és módja, egy ügyes ovis, pedig szépen megtanul viselkedni. Evés közben nem beszél, nem sarazik, a folyosón nem szalad, egy kör után átadja a játékot, betűri az ingét, mese alatt egy helyben ül, hangosan köszön, ha befejezte a játékot, elpakol, nem felesel, a fára nem kapaszkodik fel, alvás időben alszik, mert…csak! Egyszóval annyi a szabály, hogy a rendszer kitermeli a rossz gyerekeket. Ezzel szemben Norvégiában a gyerekekre ráhagyják a dolgokat, és csak 1-2 szabályt tartatnak be velük, amik az ovisok épsége és a kiegyensúlyozott együttélés szempontjából fontosak. A felnőttek csak akkor szólnak bele a gyerekek dolgába, ha az feltétlenül szükséges, amúgy hagyják őket összeveszni, majd kibékülni, elesni, majd lábra állni, elakadni és megoldást találni, és olyan elevennek és aktívnak lenni, amennyire természetük diktálja. Ahogy Vekerdy mondta, ha az aktivitást lehetővé tesszük a gyerek számára, nem lesz agresszív, így a norvég ovi egyfajta rossz gyerek paradicsom. A rossz gyerek egész nap teljes gőzzel pörög és mindeközben nem szembesül azzal, hogy rossz gyerek. Ugyanis nem szólnak rá. Sőt, ha ügyes, megdicsérik. És a rossz gyerek elkezd úgy viselkedni, mint a jó, elhiszi magáról, hogy értékes és szerethető. Megkockáztatom nem is rossz gyerek.  De az is lehet, hogy mindvégig sötétben tapogatóztam és nem ismertem föl a nyilvánvalót, azt, hogy a norvég ovisok kollektíven rosszak, csapnivaló lókötők. Elvégre taknyosak, felemásan hordják a zoknit és hangosan diskurálnak evés közben. Viszont emellett kompetensek és talpraesettebbek, mint a mi jól fésült és „művelt” kis magyar ovisaink. És amit a legjobban fájt látnom, hogy boldogabbak is.

Szólj hozzá!

2014.08.22. 13:29 perecajelem nóri

Danny 2. rész

Címkék: gyereknevelés ovipszichó norvég projekt

Korábban már bepillanthattunk Danny, az 5 éves autizmussal élő kisfiú ovis életébe, most pedig a szülőkkel beszélgettünk. Meséltek a kiköltözésről, norvég-magyar tapasztalatokról és a sok-sok áldozatról, amit hoztak az elmúlt években. A napos oldal sem marad el: kutya, vonat, bicikli, egy szuper kisfiú és egy összetartó család. Helyszín: Gjovik, Norvégia

Szólj hozzá!

2014.08.16. 21:24 perecajelem_anna

Egyszerre hercegnő és kemény csaj...

Címkék: gyereknevelés gender mozgásfejlődés ovipszichó norvég projekt

A Havnehagan Friluftsbarnehage-ban jártunk, ami szabad fordításban annyit tesz: szabadlevegős óvoda. Reggeltől a szülők érkezéséig végigkövettük a gyerekek egy napját. Helyszín: Oslo, Norvégia.

Szólj hozzá!

2014.08.09. 23:55 perecajelem nóri

Danny

Címkék: ovipszichó norvég projekt óvodai integráció

Látogatás egy autizmussal élő magyar kisfiú óvodájában. Helyszín: Gjovik, Norvégia.

Szólj hozzá!

2014.08.06. 21:28 perecajelem_anna

Ahány gyerek, annyi ország - hogyan kerül tandori krumpli a tányérra?

Címkék: ovipszichó norvég projekt óvodai integráció migráns gyerekek

Az Osloi Egyetemen interjút készítettünk Ida Erstad-dal, aki a Norvégiában élő pakisztáni anyák beilleszkedését kutatja. Arról kérdeztük, hogy mi a helyzet ezeknek az anyáknak a gyermekeivel a norvég ovikban. 

Az angolul beszélő és a téma iránt érdeklődő olvasók számára ajánljuk az interjú bővebb változatát:

http://www.youtube.com/watch?v=j8jWIvFvZ5U

 

Szólj hozzá!

2014.08.03. 21:11 perecajelem nóri

A másság kezelése ott ahol nem gyerekcipőben jár…

Címkék: norvég projekt óvodai integráció

Annával elhatároztuk, hogy igyekszünk minél több delikvenst megkérdezni az óvodai integrációval kapcsolatban, így szülők és óvó nénik mellett felkerestünk egy-egy olyan kutatót is, akik a mássággal akadémikus szinten foglalkoznak. Egyik ilyen interjúalanyunk, Jan maga is kerekesszék használó, és az élet úgy hozta, hogy tudományterületként is a fogyatékkal élők helyzetének kutatására szakosodott. A vele készült interjú olyan szemléletről árulkodik, ami meghatározza a norvég gyereknevelést, legyen szó egészséges vagy fogyatékkal élő kisgyerekről.

DSC_0367.jpg

Nóri: Bemutatkoznál röviden?

Jan: Posztdoktori ösztöndíjasként dolgozom az Oslói Egyetem szociológia tanszékén, ahol a lingvisztika és fogyatékosság területén kutatok. Jelenleg a fogyatékosság, mint társadalmi jelenség modellezésével és a fogyatékosság teóriájával foglalkozom.

Nóri: Be tudnád mutatni nekünk röviden, hogy milyen trendek, megközelítések vannak a fogyatékosság kutatásában?

Jan: Igen, természetesen. A helyzet az, hogy a fogyatékosság önálló szakterületté vált az utóbbi 40 évben Angliában, Amerikában, valamint a skandináv államokban. Mostanában mind a tudomány, mind a civil szféra kiemelt figyelmet szentel a témának, sőt egy állandósulni látszó együttműködés kezd kialakulni az akadémikusok és a civilek, valamint a fogyatékkal élő személyekből álló önszerveződő csoportok között. A civilek hozzájárulása azért nagyon fontos, mert a tudományos megközelítés nem képes megragadni azokat a finom részleteket, amikkel a fogyatékkal élő személyek nap mint nap szembesülnek; az ő hozzájárulásuk segít minket abban, hogy a fogyatékosságot, mint komplex társas jelenség vizsgáljuk. Ennek a megközelítésnek a lényege, hogy a fogyatékosságot nem személyes tragédiának tekintetjük, hanem egy olyan jelenségnek, aminek rengeteg társas-társadalmi aspektusa van. Mondok egy példát: van egy gerincvelő sérült kerekesszékes betegünk. A klasszikus megközelítés szerint ez az egyén problémája, ami az egyén biológia, fizikai korlátaiból fakad. Erre a problémára a rehabilitáció szokott lenni a klasszikus megoldási kísérlet, ami – lássuk be – gerincsérült betegeknél limitált sikerekkel kecsegtet. A társas megközelítés ezzel szemben azt a kérdést teszi fel, mi működik rosszul a szociális és infrastrukturális világunkban, amiért egy mozgáskorlátozott ember folyamatosan akadályokba ütközik céljai megvalósítása során. Azt kérdezi, mit tehet a társadalom, hogy segítse a kerekesszék használókat alkalmazkodni az őket körülvevő társas és anyagi környezethez; hogyan segítse őket hozzáférni a tömegközlekedéshez, munkahelyekhez, közösségi terekhez, stb. Nem fontosabbak-e ezek a dolgok, mint invesztálni egy 20 éves rehabilitációba, ami nagy valószínűséggel egyáltalán nem vezet majd kézzelfogható eredményhez? Félreértés ne essék, a rehabilitáció is fontos, de szemlélet szinten el kell jutni oda, hogy a fogyatékosságot ne az egyén, hanem a közösség ügyének tekintsünk.

Nóri: Mondhatjuk azt, hogy Norvégiában ez a szemléletváltás már megtörtént? Hogy a fókusz az egyénről átkerült a környezetre és társas struktúrákra?

Jan: Hát igen, szerintem jó úton haladunk. Például régebben a fogyatékosság és a munkanélküliség sokak fejében összekapcsolódott. Ez a munkahelyek kialakítása, valamint a 8-10 órás irodai műszak miatt volt így, de ehhez ma már nem kell ragaszkodnunk.

Nóri: Igen, a laptopokkal és okos telefonokkal a klasszikus irodai mindennapok ideje lejárt.

Jan: Pontosan. Ráadásul nekem mint kutatónak a fizikai erő semmit nem jelent. Ami fontos számomra az az, hogy képes legyek szellemi munkát végezni, gépelni, kifejezni magam és megértésre találni a mindennapi kommunikáció során. A munkához szorosan kapcsolódik az oktatás, ami szintén egy mindenkoron aktuális téma a fogyatékosság kutatása kapcsán. Van ugye a tradicionális megkülönböztetés oktatás és speciális oktatás között. A speciális oktatás arról szól… miről is szól valójában? Mire is készíti fel a diákokat? A nagybetűs életre biztos hogy nem. Nem azért van szükségünk erre a szigorú elkülönítésre oktatás és speciális oktatás között, mert az utóbbi speciális igényeket elégít ki, hanem mert a hagyományos oktatási rendszer tele van olyan korlátokkal, ami szükségtelen, értelmetlen kihívás elé állítják a fogyatékkal élő gyerekeket. Persze ez így most nagyon általánosítóan hangozhat és torzítok is erősen, de a lényeg, hogy kis figyelemmel és tervezéssel a hagyományos oktatási rendszert lehetne úgy működtetni, hogy a speciális oktatás bizonyos formáira ne legyen szükség.

Nóri: Nyilvánvaló, hogy magadénak érzed ezt a kutatási területet, beavatnál kicsit a személyes motivációidba?

Jan: Igazából csak belebotlottam a témába. Nyilván az is belejátszik a lelkesedésembe, hogy magam is kerekesszék használó vagyok, de nem gondolom, hogy ez lenne a fő ok. Nyertem egy ösztöndíjat, eldöntöttem, hogy belekóstolok a témába és kiderült, hogy kifejezetten érdekes területre sodort az élet.

Nóri: Az alapján, amit eddig meséltél, úgy tűnik, hogy ennek a kutatási területnek az eredményei igen sikeresen átültethetőek a gyakorlatba, ami nem mindig mondtató el akadémikus kutatásuk esetén. Ez motiváló tényező a számodra?

Jan: Azt mondanám, hogy igen.  Folyamatos a kapcsolódás a gyakorlathoz. Tanítottam például egy olyan rehabilitációs programban, ahol együtt dolgoztam fizikoterapeutával, ergonómiai szakemberrel, nővérekkel, fogyatékosságra specializálódott pszichológusokkal. Szóval mondhatjuk, hogy ez egy interdiszciplináris terület rengeteg reflexióval a mindennapi életre.

Nóri: Amikor nézegettem az egyetemi honlapon a profilodat, feltűnt egy nagyon érdekes project a „másság retorikája” címmel. Mesélnél erről kicsit?

Jan: Igen, az egy nagyon különleges projekt volt, amit egy kutatóhölggyel közösen végeztünk. A fogyatékossággal kapcsolatos kifejezések és a fogyatékosság értelmezése voltak a kutatásunk fókuszában. Például a fogyatékosságot értelmezhetjük spektrum szemléletben, ez alapján mindenki elhelyezhető egyazon kontinuumon. Ilyen felfogásban a világ lakosságának 70%-a fogyatékkal él valamilyen formában. Ebbe persze beletartoznak az apró károsodások, az allergia vagy például az asztma is. Persze aki asztmás, nem tartja magát fogyatékosnak, viszont ugyanígy lehetséges, hogy a súlyosabban sérült sem feltétlen azonosul a fogyatékos címkével, megjegyzem, nagyon helyesen teszi, ha nem azonosul vele. Szerintem fogyatékkal az él, aki számára lehetetlen, hogy szándékait megvalósítsa. Egy jól akadálymentesített környezetben élő testi fogyatékkal élő nem “fogyatékos”, míg egy nélkülöző, falusi munkanélküli lehet, hogy igen.A spektrum felfogásból egyébként az is következik, hogy aki nem érintett testileg az is érintett valamilyen formában, mert a lánya, a fia, a testvére vagy az anyja érintett közvetlenül. Ilyen módon tényleg el kell ismerni, hogy a fogyatékosság nem az egyén, hanem a kollektíva ügye.

DSCF9544.jpg

Nóri: Akkor kimondhatjuk, hogy a testi vagy mentális fogyatékosság kezelése társadalmi felelősség?

Jan: Abszolút, sőt azt mondanám a széles érintettség miatt sürgetőbb, mint a nemi, kisebbségi, vagy rasszal kapcsolatos dilemmák megválaszolása. Arról nem is beszélve, hogy a fenti témákkal szorosan összefügg, tehát ha egy fogyatékkal élő, kisebbségi nő vagy, az esélyeid a boldogulásra jóval kisebbek. Ráadásul Norvégiában az a helyzet, hogy az etnikumok között nagyobb számban találunk fogyatékkal élő gyermeket, ami tovább nehezíti az ő beilleszkedésüket az óvodákba, iskolákba.

Nóri: Van valami rálátásod arra, hogy a norvég óvodai rendszer mennyire felkészült a fogyatékkal élő gyerekek fogadására?

Jan: Sajnos ez kívül esik a kutatási területemen, de azt tudom, hogy vannak kifejezetten olyan intézmények, amik a részleges integrációra specializálódtak, azaz védett, felkészült közeget és felkészült szakembereket biztosítanak a gyerekeknek, de törekszenek arra, hogy ezek a gyerekek minél többet érintkezzenek egészséges társaikkal. A kulcs az, hogy a gyerekek igényeiből indulnak ki ahelyett, hogy a beteg gyereket próbálnák belekényszeríteni egy olyan többségi óvodai csoportba, ahol az ő különleges igényei nem lennének kielégítve.

Nóri: Szerinted hogyan lehet kommunikálni egy beteg gyereknek azt, hogy ő különbözik a társaitól, illetve van-e mód arra, hogy – teszem azt – egy óvodai csoportot felkészítsünk arra, hogy egy fogyatékkal élő csoporttársat befogadjon?

Jan: Szerintem a kulcs, hogy ne címkékkel dobálózzunk, hanem helyzeteket, érzéseket magyarázzunk el a gyerekeknek. Például egy autista kisgyerek esetében érdemes lehet azt hangsúlyozni a többieknek, hogy ha például erős hangok vannak, vagy ha hozzáérsz, akkor az neki rosszul esik, akkor ő szomorú. Én azt tapasztalom, hogy ezt tökéletesen megértik a gyerekek, elvégre mindenki különbözik, mindenki elszomorodik időnként, ráadásul mindenkinél más miatt törik el a mécses. A felnőtteknek képeseknek kell lenniük arra, hogy a helyzet finomságait megvilágítsák a gyerekeknek, ahelyett, hogy címkéző magyarázatokat adjanak. A gyerekek koruknál fogva érdeklődnek, és ha kapnak egy őszinte, érzésekre és a helyzetre irányuló választ az kielégíti a kíváncsiságukat. Én azt tapasztalom, hogy adott társas közeg nagyon sikeresen alkalmazkodik egy fogyatékkal élő kisgyerekhez, probléma inkább akkora van, ha a beteg gyerek óvoda vagy iskolaváltásra kényszerül és elölről kell kezdeni az egész alkalmazkodási folyamatot, a gyerek szüleinek újra mindent el kell magyarázniuk a társas közegnek a nulláról.

Nóri: Ilyen esetben mit lehet tenni?

Jan: Nehéz helyzet, nagy szerepet kapnak az elkötelezett szociális munkások, akik követik a gyereket és dokumentálják, hogy adott gyerekkel milyen módszerek működtek. Ezek a dokumentációk nagyon fontosak, mert személyre szabottak és segítséget nyújtanak a gyerek életében újonnan belépő szakemberek számára, hogy milyen módon közelítsenek hozzá. Egy új intézménynek alapoznia kell a szülők, korábbi szakemberek tudására; nem elvárható, hogy a gyerek alkalmazkodjon egyedül. A hosszú évek során összegyűjtött „jó gyakorlatok” nagy segítségre lehetnek egy új közegbe történő beilleszkedésnél.

Köszönjük Jan-nak az interjút!

 

Szólj hozzá!

2014.08.01. 22:43 perecajelem_anna

A gyerekem firkája művészeti alkotás?

Címkék: gyereknevelés gyerekrajz norvég projekt

Az múzeumot a Google Art Project is érdekesnek találta. Az alábbi linkre kattintva tehettek egy virtuális sétát:

http://www.google.com/culturalinstitute/collection/the-international-museum-of-children?projectId=art-project

A múzeumról bővebben:

http://www.barnekunst.no/en/About/

Szólj hozzá!