Leírtuk már sokszor, biztos le is fogjuk még párszor, hogy utazásunk egyik kiemelt célja a migráns ovisok helyzetének feltérképezése. Ennek megfelelően nagy erőkkel vetettük bele magunkat a potenciális norvég partnerek keresésébe, akiknek hasznos mondandója lehet számunkra a témában. Felvettük a kapcsolatot Norvégiában élő pakisztánok helyzetére specializálódott kutatóval, e-maileztünk a Johannes Learningcentre-el, ami migráns gyerekek oktatására specializálódott, azonban a nagy munkában elfeledkeztünk egy nagyon fontos csoportról: mi a helyzet a Norvégiában élő magyar gyerekekkel? Szerencsére a partnerkereső e-mail cunami közben az alábbi levél landolt a perec a jelem blog virtuális postaládájában:
Kedves Anna és Nóra! Hallottam a norvég kihívásotokról és tetszik. Szívesen támogatom a munkátokat 3 gyerekes apai tapasztalattal. Gyerekek: 8,5,3. Helyszín: Telemark megye, Brevik város, Sandøya sziget. A szigeten egy kis létszámú montessori iskola és elvekben hasonló, de montessori minősítéssel nem rendelkező óvoda működik. Bőven van tapasztalat beilleszkedésből és elfogadásról is. Nem csak külföldiként tapasztaltuk, hanem mi is tanultunk a testi fogyatékkal élők elfogadásáról, akik vannak páran az itteni óvodában, iskolában. Engem személy szerint lenyűgöz itt az a fajta tolerancia, ami szavak nélkül, puszta cselekedettel világosan tükröződik: "elfogadlak olyannak, amilyen vagy".
Amennyiben segíteni tudom a munkátokat, írjatok bátran!
Gábor
Több se kellett nekünk, azonnal leszerveztük Gáborral az interjút és két hét múlva már egy bagett fölött diskuráltunk arról, milyen is az élet háromgyerekes apukaként Sandoya szigetén. Az interjút alább találjátok:
Nóri: Bemutatkoznál pár szóban?
Gábor: Gábornak hívnak, mérnökként dolgozom, és 2011 októberében költöztünk Norvégiába a családommal, eléggé kamikaze módon. Három gyerekünk van, Lujza, Rozi és Vilma, 8, 5 és 3 évesek. Amikor elköltöztünk, a legnagyobb lányunknak már volt itthon másfél éves óvodai tapasztalata. Egy nagyon aranyos kis lakásban laktunk a Svábhegy lábánál, és amikor Lujza óvodába került, nekem az egy fontos szempont volt, hogy valamilyen természet közeli ovit keressünk. Találtunk is ilyet és nagyon lelkesek voltunk, hogy milyen jó lesz, hogy majd biztos sokat mennek ki, jó levegőn lesznek, és hogy nem egy belvárosi óvodából kell majd nagy erőfeszítésekkel kijutni az erdőbe. A jó levegő az meg is volt az ovi udvarán, de azt vettem észre, hogy az óvó néniknek túl nagy macera a csoportot elkészíteni arra, hogy kimenjenek egyet kirándulni, igaz, sok gyereknek nincs is megfelelő kinti öltözéke. Norvégiában más a helyzet, ott jóval felkészültebbek az időjárás változásaira: 2-3 váltásruha, eső ruha az alap ovis ruhatár része, így az eltervezett programot az időjárás nagyon kevéssé befolyásolja. Itthon meg pont fordítva tapasztaltam: beborul, vagy ha kicsit szemerkél az már nagyon nagy mumus, aznap akkor nem mennek ki a gyerekek. No persze nem azért költöztünk ki, mert az ovi nem vitte a gyereket kirándulni… :)
Anna: Akkor mi volt a motiváció, ami miatt a költözés mellett döntöttetek?
Gábor: Az anyagi helyzet is belejátszott, és nekem fontos volt, hogy kisgyerekes apukaként részt tudjak venni a gyerekek életében Úgy éreztem, hogy ehhez a magyar alkalmazotti lét nem igen teremt lehetőséget a 40 órás hetekkel és akkor a túlórákról nem beszélünk. A vállalkozó életforma bizonytalansága, pedig nem volt szimpatikus, nem éreztem, hogy nekem való lenne. Megtaláltam magamnak a skandináv modellt, és előterjesztettem a családnak, hogy költözzünk ki. Nem csalódtam, a norvégok tényleg legkésőbb négy órakor leteszik a lantot, és az embereknek van ideje családozni, tudnak törődni a hobbyjaikkal a hétköznapok során is. Azt éreztem, hogy a szabadságom is megmarad, de nincs a vállalkozói léttel járó rizikó. A skandináv munkamodellből egyébként sokkal egységesebb családmodell is következik; valahogy élhetőbb a család mint intézmény. Nem annyira kontrasztos az apának meg az anyának a családon belüli szerepe, sokkal könnyebb a szabadidőket meg a gyerekek körüli kötelezettséget leosztani.
Nóri: Mesélnél kicsit a norvég óvodai rendszerről?
Gábor: Az a tipikus, hogy a gyerekek egy éves koruk után elmennek oviba; bölcsőde az nincs, az egész picik is együtt vannak a nagyobb ovisokkal, őket még babakocsiban tologatják az óvó nénik. Mi mindig arra törekedtünk egyébként, hogy amíg lehet, illetve nem is az a jó szó, hogy amíg lehet, hanem amíg a gyerkőc nincs olyan nagy, hogy valahogy jelezni tudja egy idegen környezetben, ha van valamilyen problémája, addig inkább maradjanak velünk a gyerekek.
A legnagyobb lányunk a kiköltözésünkre másfél hónapra kezdte el az ovit, ő egyébként abban az életkorban volt, hogy neki kötelező is volt. Nem volt egyszerű évközben ovit találni, mert a jelentkezési időszak tavasszal van. Szerencsére azonban az állami ovik mellett vannak az úgynevezett „familiy barnehage”-k, családi óvodák, amik kis létszámmal üzemelnek, és nem is feltétlen szakképzett személyzet dolgozik ott. Van egy képzett vezető óvónő, de a többi dolgozó egyszerű gyerekszerető emberekből áll, akiknek van türelme öltöztetni, pelenkázni, uzsonnát csinálni. Ők lehetnek nyugdíjasok, gimnáziumból kikerült fiatalok, tetkós férfiak, bárki. Ami érdekes, hogy az állami óvodák és ezek a pici családias ovik is ugyanúgy részesülnek állami támogatásból. Ez azért is van így, mert Norvégiában sok az olyan apró közösség, amik a városoktól távol vannak, szinte csak házcsoportok, és az ottani igényeket sokkal jobban ki tudja elégíteni egy-egy ilyen pici, „fél-hivatalos” intézmény. Lujza lányunk is egy ilyen oviban kezdte az ovis pályafutását, és hát nagyon szerettük. Eleve egy nagyon aranyos hely volt, egy régi gazdasági épület lett átalakítva ovinak, a kertben régi traktor volt, meg nagyon ötletes játszó terek már nem használt csónakokkal. Olyan természetes volt az egész… volt hogy csibéket keltettek, sürögtek-forogtak a ház körül. Ami nagyon tetszett, hogy az ételkészítés folyamata is előttük zajlott. A csoportszobából átláttak a konyhába, át is mehettek, segíthettek annak, aki épp főzött, nézhették, ahogy a sütőben készül az étel. A magyar oviban nekünk ez úgy volt, hogy betolták a csoportszobába az ételt és akkor egyszer csak „varázsszóra” ott termett az ebéd. Itt nagyon tetszett, hogy látták ennek a folyamat jellegét.
Ami a mi ovinkban még érdekesség, hogy egy kis szigeten van. Mi itt lakunk, de sok gyerek van, akik a szárazföldről járnak be. Ezekért a gyerekekért az óvoda saját kisbusza átkompozik a szárazföldre, a szülők felteszik a gyerekeket a kompra, majd a busz visszakompozik egy csoport ovissal a szigetre. Az oviban, pedig várják őket az óvó nénik és az asszisztensek, majd átöltöztetik őket.
Anna: Hogy telik egy tipikus óvodai nap?
Gábor: Amikor bemennek, mindig volt nekik valami körben ülős kis rituálé, ahol köszöntik egymást, ráhangolódnak a napra. Az óvó néni mindig kiválaszt egy gyereket, aki odamegy az ablakhoz és megnézni, hogy ma milyen idő lesz. Kitekint az égre, megállapítja, hogy ma süt a nap, vagy lehet, hogy esni fog. Van nekik egy nagy mágnes tábla, felhőkkel, napocskákkal, és akkor egyrészt kiteszik, milyen nap, hányadika van, másrészt az időjárást is felrajzolják… kicsit betájolják magukat térben és időben. Igazából ez az, ami foglalkozás jellegű, utána szabadjáték van, majd olyan 11 környékén kimennek a szabadba. Ha jó az idő, akkor kirándulnak, nem nagy túrákra kell gondolni, hanem közeli dombocskákhoz, tengerpartra; a hangsúly azon van, hogy kiszakadjanak a megszokott környezetből, kicsit felfedezzenek. Gyakran visznek magukkal ebédet, termoszban meleg levest és akkor azt ott kint fogyasztják el. Visznek magukkal babakocsit, alvózsákot, hogyha a kisebbek közül valakin látják, hogy elfárad, akkor abba belekucorodhat. Itt kiságyazás nincsen. A mi legkisebb lányunk például igényli a mindennapos alvást, ezért neki inkább otthagytuk a babakocsinkat, nem mintha nem lenne nekik elég. Amúgy arra is jó ez a babakocsi megoldás, hogy kicsit félrevonuljanak a gyerekek, ha telítődtek. A Rozi is ezt csinálja, bemegy, nézelődik, nyitva van a szeme, aztán, ha kész a játékra, kimászik és folytatja a napot a többiekkel.
Még a kinti léthez tartozik, hogy minden gyereken láthatósági mellény van. Ez azért is fontos, mert így a külvilág is tudja, hogy a gyerekek most az ovihoz tartoznak. Ha ne adj, isten elkóricálnak, a mellény jelzi, hogy meg kell keresni az ovis csoportot.:)
Anna: Mi van, ha rossz idő van?
Gábor: Akkor előkerül az esőruha és ugyanúgy kimennek. Annyi a módosítás, hogy nem nagy kirándulást terveznek… ezt így mondogatjuk, hogy nincs rossz idő, csak rosszul öltöztetett óvodás.:) Egy szabály van, hogy -20 fok alatt nem alhatnak kint a gyerekek.
Anna: Milyen ovis programok vannak, van-e valamilyen tudatos fejlesztés iskolakezdés előtt?
Gábor: Én azt tapasztalom, hogy nem nagyon. Úgy engedik, hogy történjenek a dolgok. A gyerekek környezetében van egy csomó dolog, fölfedezik maguknak, Rozi most épp rákattant a mágneses betűkre az oviban, azokkal kísérletezik. Eleve az a benyomásom Norvégiáról, hogy magyar szemmel olyan mintha lassan történnének a dolgok… ezt még én is szokom a mai napig. Gyakorlatilag nem hanyagolnak el semmit se, csak a munka menete, a vakarózás, a gondolkozás az sokkal több ideig eltart. Ami itthon tegnapra kellett, az Norvégiában ráér jövő hétre; ha írok egy e-mailt, ne lepődjek meg, ha majd valamikor két hét múlva válaszolnak. Visszatérve az iskolakezdésre, én még saját ovis koromból emlékszem, hogy bejöttek a geometriai formák, a színek, hogy én azokat, hogy használom, jól használom-e, itt nincs ilyen iskolakezdési para.
Másban is lazák egyébként. Például, ha a gyerek felveszi kacsalábasan a cipőt, de az nem zavarja, akkor nem szólnak bele. Másnap majd jól veszi föl, és ha ráérez, hogy úgy kényelmesebb, akkor megtanulja ezt magától. Ez tetszik nagyon… önállóságra nevelik őket, de arról szó sincs, hogy magukra lennének hagyva.
Nóri: Hogy zajlott a gyerekek beszokása az oviba? Mennyire nehezítette a helyzetet, hogy a lányok nem tudtak norvégul?
Gábor: Amikor a Rozi szokott be, akkor én elég aktívan jelen voltam, eleinte egy másfél órát ott maradtam a csoportban reggelente… mindkettőnknek nehéz volt az elválás. Olyannal is próbálkoztam emlékszem, hogy órát rajzoltam a csuklójára, ami mutatta, hogy 3-kor jövök érte. Aztán amikor leszoktunk erről a tetkós dologról, óvó néni mindig fölállította a Rozit az ablakba és akkor tudtunk még egyet integetni, látta, hogy elmentem. Év végén persze már eljutottunk oda, hogy nem is akart hazajönni nap végén az oviból. Nyilván azért nehezebb lehetett neki egy olyan közegbe beszokni, ahol a nyelvből eleinte semmit nem értett, és őt sem értették meg. Mondták is az óvó nénik, hogy a Rozi őket lelkesen magyarra tanította. Egyébként ez mai napig meg van, hogy a gyerekeket félre hívja és tanítgatja magyarul. Múltkor egy norvég kispajtása rám köszönt, hogy „szia”. Néztem is egy nagyot, hogy ez most mi volt, kérdeztem őt, hogy tudsz magyarul, ő meg mondta, hogy a Rozi tanítja.
Ami nagyon szép gesztus volt, hogy egy nap arra mentem be, hogy a bútorokon, egy-egy játékon van egy matrica, amire rá van írva magyarul és norvégul a dolgok neve. Nagyon tetszett, ettől úgy érzi az ember, hogy nyitnak felé. És nem arról szólt ez, hogy akkor tanuljuk meg, hogy „doboz”, hanem csak kedveskedni akartak nekünk. A nyelvtanulásnak egyébként nagyon kedvez az a lassú tempó, amit említettem. Szépen, türelmesen elmondanak mindent és következetesen olyan hangnemben teszik, hogy a gyerekek visszafelé megtanulják a nyelvet: nem szavakat, hanem helyzeteket tanultak meg norvégul. Itt is teret adnak a kísérletezésnek, például, ha minden reggel felteszik a gyereknek a kérdést, kancsóval a kézben, hogy kérsz-e tejet, akkor nagyon hamar ráérez a helyes reakcióra, hogy mit kell tennie, ha tejet kíván. Nincs nyomás, másnap kipróbálja, mi történik, ha változtatja a reakcióját ugyanarra a kérdésre.
Ami még segítette a beszokást, hogy a kisiskolások napközije az óvodában volt, így amikor a középső lányunk lett ovis, a nagyobb tesó órák után együtt tudott lenni a kicsivel. Ez segítette mindkettőjüket.
Nóri: Mekkora Rozi csoportja?
Gábor: ez egy kisebb létszámú csoport 12-14 gyerekkel, a korosztály teljesen vegyes, 2 és 6 év közötti gyerekek járnak oda. Egyébként jöhetne kisebb is, az infrastruktúra abszolút adott, van pelenkázó, nedves törlő, babakocsik. Ami ebben nagyon jó, hogy a nagyobb gyerekek olyan magától értetődően segítik és oltalmazzák a kicsiket, hogy néha rendesen megható. Nem tudom, hogy ezt tanítják-e nekik, vagy csak ilyen a légkör és ráéreznek maguktól, de a nagyobbak öltöztetik, vigasztalják a kicsiket… A nagyobb felismeri, hogy a kisebbnek a cipőfelvétel még nehézség és megkérdezi, hogy segítsen-e. Nagyon jó nézni ezt felnőttként, marha aranyosak.
Ami még magyar szemmel szembetűnő lehet, hogy sok a felnőtt, 11-14 gyerekre 3-4 felnőtt biztos, hogy jut. Nem feltétlen mind óvó néni, sok az asszisztens, segéd. Nekik nincs ovi-specifikus képzettségük, elég egy erkölcsi bizonyítvány meg gyerekszeretet és részmunkaidőben besegítenek. Ők gyakran cserélődnek, de mindig sokan vannak. Láttam már tetkós férfit, aki épp ráunt az eladói munkájára és egy ideig oviban vállalt állást. A gyerekek imádták.
Anna: Mit kell tudni az asszisztensekről? Ők mivel foglalkoznak?
Gábor: Asszisztensi pozícióban bárki lehet. Nincs előítélet a vezető óvónőkben, hanem az a lényeg, hogy ott és akkor mit csinálsz a gyerekekkel. Például egy tetkós macsó, vagy meleg férfi is simán lehet asszisztens. Vagy például ha valaki elveszti az állását, akármilyen egyéb területről érkezik is, fél évig, amíg átmeneti időszakot él meg, elmehet asszisztensnek. Egészen más így az óvodai dolgozók kisugárzása, és ezt a gyerekek szívják magukba, beléjük épül így a másság elfogadása, megszokják és megszeretik a sokszínűséget. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az asszisztensek gyakran félévente váltják egymást, ami egyesek szerint megviselheti a gyerekeket. Én úgy gondolom, hogy ez segít megtanítani a gyerekeknek azt, hogy az életben semmi sem állandó. Vagy úgy is mondhatnám, hogy a gyakori személycsere másfajta bizalomra nevel: nem adott személyhez kapcsolódik a biztonság élménye, hanem a gyerek azt szokja meg, hogy az óvoda intézményében, és az abban lévő felnőttekben bízhat meg.
A másik nagy előnye ennek a rendszernek, hogy nem ég ki a személyzet. A magyar ovikban erősen tapasztaltunk, hogy hosszú idő után az óvónőknek egyszerűen elegük van a gyerekekből, belefáradtak a munkájukba, de nincs lehetőségük váltásra. Ha pedig a szeretett óvó néni elmegy, annak hatalmas tétje van, a magyar ovinkban mi is belecsúsztunk egy ilyen helyzetbe a nagylányunkkal. Az első óvónő szériánk nagyon jó volt, aztán jött egy új csapat, és nagyon nem tetszett nekünk, hogy hirtelen lecserélődik a gárda. De tessék, amióta kint élek, ebben is megváltoztam, és lehet, hogy már nem ítélném el annyira a magyar rendszert sem. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy teljesen más, amikor egy konfliktussal telített, feszült helyzetben vált a gondozó, összehasonlítva azzal a teherautó sofőr asszisztenssel, aki fél év ovis munka után újra kapott állást a szakmájában. Ő jó szájízzel megy tovább.
Nóri: Lujza lányodnak, aki magyar oviban kezdett, milyen volt a váltás?
Gábor: Lujzának van egy olyan karaktere, hogy szeret irányítani, szeret ő lenni a játékvezető. Neki az nagy érvágás volt, hogy bemegy az oviba és nem tud úgy kommunikálni, ahogy megszokta. Az idegen környezet mondhatni letörte kicsit a szarvacskáit, de talán jó értelemben. Fejlődött attól, hogy meg kellett tanulnia alkalmazkodni, aktív-irányító szerepből átváltani egy passzív-megfigyelő szerepbe. A nyelvből adódó technikai probléma szerintem jó irányba formálta a személyiségét, rugalmasabbá tette. Lujzának aztán kezdődött a suli, én meg egy kis szigetre költöztem, végül itt találtunk neki iskolát, Rozi meg már itt kezdte az ovit.
Nóri: Az ünnepek hogyan zajlanak a norvég ovikban, milyen szokások vannak?
Gábor: Húsvét, karácsony, fényünnep vagyis Santa Lucia. Anyák napja, apák napja nincs kiemelve különösen. Karácsonykor, húsvétkor volt közös reggelizés. A szülőket meghívták az óvodába, és együtt reggeliztünk a gyerekekkel. Karácsonykor volt csak begyakorolt program a színpadon, ami alapvetően nem a tökéletes előadásról szólt, hanem énekeltek, táncoltak az óvónők vezetésével a színpadon… valahogy úgy érzem, hogy nincsenek nagy elvárások a gyerekekkel kapcsolatban. Ez az elején furcsa volt nekem. Olyan, mintha csak „tartanák” a gyereket, csak hagyják őket, hogy legyenek. Ez egyfajta bizalom is, amit bizonyos keretek között kapnak a gyerekek, ami szerintem építő.
Anna: Igen, ez lényeges különbség, hogy csak úgy magára hagyják a gyerekeket, vagy támogatják a szabad játékot, a szemük sarkából odafigyelve.
Gábor: Hát igen, nekik néha nincs is ott a szemük sarka. Nagyon nem mennek bele, hogy „Mi lenne, ha…” Ha tényleg probléma van, akkor valahogy megoldják, ami nekem kicsit extrém.
Anna: Említetted a közös reggelizést, vannak más közös programok is, amikben a szülők is részt vesznek?
Gábor: Nyári szünet előtt volt egy játszótér felújítás is mint szervezett program. Az óvoda leszervezi, hozza az anyagot, mi pedig megcsináljuk a munkát. Nagy kontraszt ehhez képest egy magyar ovis élményem, egy hasonló gereblyézéses alkalom. Emlékszem rá, hogy kreatív emberként szerettem volna pluszban megszerelni egy sérült mérleghintát, de nem lehetett az uniós szabályok miatt… Ez már bénító, túlkontrollált dolog volt.
Nóri: Úgy érzed, hogy a norvég ovik nyitottabbak ilyen helyzetben?
Gábor: Igen, például valamelyik évben karácsonykor jött az az ötletem, hogy egy kisfilmet készítsek az oviban a stop motion technikával. Akkoriban ez nagyon érdekelt engem, és az oviban annyi jó sok eszköz van erre. Így kitaláltam, hogy csinálok a gyerekeknek egy ilyen animációs filmet. Egy éjszakára megkaptam a kulcsot, és egész éjjel dolgoztam vele. (videó alább J ) De más dolgokban is nagyon nyitottak.
Nóri: Az óvó nénikkel hogyan kommunikáltok?
Gábor: Most már norvégul. Midig törekedtünk rá, hogy a saját nyelvükön beszéljünk velük, és úgy érezzük, hogy így közelebb engedtek magukhoz bennünket. Némileg a kommunikációhoz kapcsolódik az az érdekesség, hogy ha túrákra elmennek, vagy bármilyen esemény történik az oviban, akkor nagyon gyakran értesítenek minket SMS-ben. Önnek egy új üzenete érkezett: „Ne hagyd otthon az esőkabátot, túrázni megyünk.”. Ez tök jó, mert nem hagynak rá mindent a szülőre, figyelembe veszik, hogy ilyen dolgok könnyen elfelejtődhetnek.
Anna, Nóri: Köszönjük szépen a sok-sok hasznos gondolatot. Van hová fejlődnünk így összehasonlítva, de azért megnyugtató, hogy sok kérdésben nincs is olyan nagy különbség
Gábor: Én is köszönöm, és sok sikert a projektetekhez, kíváncsi leszek rá! J
