Fegyelem kell. Lehetőség szerint szigorral, hogy jól nevelt legyen. Tudja, hogy ő a gyerek, aki azt csinálja, amit a felnőtt mond neki, nem kérdőjelezi meg az utasításokat, mert az feleselés. A jó gyerek csendben van ha eszik, megeszik mindent, tudja és betartja a szabályokat, nem beszél feleslegesen. Szót fogad.
Lehet, hogy ezeket a mondatokat olvasva teljesen egyetértesz a tartalmukkal, de az is lehet, hogy ismerősen csengve társul melléjük némi kellemetlen érzés is.
Azt már tudjuk, hogy az élet első néhány éve nagyon nagy jelentőséggel bír a felnőttkori életben. Azon ugyan vitatkoznak a pszichológia különböző ágainak képviselői, hogy ez a hatás mekkora: hogy vajon öröklődnek a tulajdonságaink, vagy az életünk során szerzett élmények és tapasztalatok formálják azokat? Ezt még nem tudjuk hitelesen megválaszolni. Azt viszont egyértelműen kijelenthetjük, hogy nagyon fontos hogy mit tanulunk meg kisgyermekkorban. Reakcióinkat, érzelmi világunkat, gondolkodásunkat, társas kapcsolataink minőségét, mind befolyásolják a korai élményeink.
Mit jelent tehát ebből a szempontból az, ha „szófogadásra” tanítjuk a gyerekeket?
A „Fogadj szót!” utasítás véleményem szerint azt az üzenetet tanítja meg a gyerekeknek, hogy amit egy nagyobb, okosabb, felnőttebb valaki mond nekik (=szülő), azt nekik a kicsi, még nem okos gyereknek (=gyerek) egy az egyben, gondolkodás nélkül el kell fogadnia és végre kell hajtania.
A tudatalattink ilyenkor ezt az üzenetet kapja:
„Akkor vagy elfogadható, akkor vagy jó, ha azt csinálod, amit mondok.”
Ez nem kopik ki teljesen a felnőtté válással. Alkalmazottként figyeljük, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy rendben legyen minden, hogy jók legyünk. Akkor oké az élet, ha a csekkek befizetve, van érvényes jegyem a buszon, ha leveszem a cipőt ha le kell, ha köszönök amikor köszönni kell. Félreértés ne essék, nem arra szeretném bátorítani az olvasót, hogy ne vegyen jegyet, vagy ne fizessen villanyszámlát. De ha mindez megvan, az még nem jelenti azt, hogy önmagunkban bízni tudunk és hogy meg tudjuk valósítani az elképzeléseinket.
Felnőttként azt is fontosnak tartjuk, hogy közösséget építsünk, hogy teszünk azokért, akiknek kevésbé jó. Akkor van rendben minden, ha tudunk kreatívan gondolkodni, hogy ha építkezni is tudunk, nem csak szabályokat betartani és betartatni. Az is alapvető érték, hogy nyitottan oda tudok fordulni a másik emberhez. Hogy le tudom győzni az előítéleteimet. Hogy előreviszem azt, ahol most tartanak a dolgok. Hogy kialakítok egy szeretetteljes közösséget, ahol jó újnak lenni, és ahol odafigyelnek, ha valaki perifériára kerül.
És hogyan lehetséges minderre „ránevelni” a gyerekeket? Véleményem szerint úgy, hogy a „Fogadj szót!” pedagógián túl, ugyanolyan alapvetőnek tartunk más értékeket is, mint az illedelmes köszönést.
Íme, néhány ötlet hozzá:
De jó, hogy ez eszedbe jutott!
- Értékeljük az önálló gondolatokat, bátorítva ezzel arra, hogy a saját elképzeléseit bátran ki merje fejezni.
Ügyesen kitaláltad és milyen jól megcsináltad!
- Megerősítünk minden önálló kezdeményezést, függetlenül annak minőségétől. Nem kell, hogy valósághű legyen az a rajz, ha ő éppen zöld orrszarvút rajzol, akkor azt ügyesen kitalálta, és meg is valósította!
A kérdéseket válaszoljuk meg, és bátorítsuk a kérdések feltevésére! Mindig.
- Még akkor is ha egyébként csendben kell lenni…
A betartandó szabályok okát magyarázzuk el.
- Hogy ne csak ész nélkül kövesse azt, amit mondanak neki, hanem értse is, mit miért kell, hogy megtegyen.
Elképzelhető, hogy ezek a gondolatok természetesnek tűnnek. Azzal, ha tudatosítjuk őket, tehetünk azért, hogy egy-egy berögzült rossz szokás jellegű mintát megtörjünk. Hogy csak azokat a gyermekkorban kapott mintákat adjuk tovább, amiket szeretnénk is továbbadni.
