A norvég ovikat járva egyszercsak azon kaptam magam, hogy keresem a rossz gyerekeket. A hangosat, a koszosat, a füllentőst, a sumákolóst, a hisztiset és így tovább. Az, hogy eleinte nem találtam őket, természetesen nem hagyott nyugodni. Úgy voltam vele, biztos csak viselkednek, amíg ott vagyunk mi, magyar vendégek, vagy az óvó nénik elrejtették a szemünk elől az igazán komiszokat. Amikor a sokadik oviban jártunk, kezdett gyanús lenni a dolog. Hol vannak a rossz gyerekek? Nem értettem mi ez a szemfényvesztés, jöjjön már egy dühroham vagy egy kis lökdösődés, amikor az óvó néni nem néz oda. Még mindig semmi. Aztán elkezdtem még jobban figyelni, eltökélten, hogy kiszúrok valami büntetendő rosszcsontságot. És ugye, aki keres, az talál! De! Itt van egy hatalmas ’de’. Ami a mi szótárunkban „rosszgyerekség” és csírájában elfojtandó, az Norvégiában csak egészséges huncutság és a gyermekkor természetes velejárója. Természetes, sőt szükséges, ezért említésre sem érdemes, arra meg pláne nem, hogy az óvó néni nagy nevelőszándékában felemelje a hangát a gyerekekkel szemben.
Ha egy dolgot kéne kiemelnem, miben látom a legnagyobb különbséget norvég és magyar ovik között, akkor a szokás-szabályrendszer tanítása és betartatása lenne az. Nálunk a dolgoknak megvan a rendje és módja, egy ügyes ovis, pedig szépen megtanul viselkedni. Evés közben nem beszél, nem sarazik, a folyosón nem szalad, egy kör után átadja a játékot, betűri az ingét, mese alatt egy helyben ül, hangosan köszön, ha befejezte a játékot, elpakol, nem felesel, a fára nem kapaszkodik fel, alvás időben alszik, mert…csak! Egyszóval annyi a szabály, hogy a rendszer kitermeli a rossz gyerekeket. Ezzel szemben Norvégiában a gyerekekre ráhagyják a dolgokat, és csak 1-2 szabályt tartatnak be velük, amik az ovisok épsége és a kiegyensúlyozott együttélés szempontjából fontosak. A felnőttek csak akkor szólnak bele a gyerekek dolgába, ha az feltétlenül szükséges, amúgy hagyják őket összeveszni, majd kibékülni, elesni, majd lábra állni, elakadni és megoldást találni, és olyan elevennek és aktívnak lenni, amennyire természetük diktálja. Ahogy Vekerdy mondta, ha az aktivitást lehetővé tesszük a gyerek számára, nem lesz agresszív, így a norvég ovi egyfajta rossz gyerek paradicsom. A rossz gyerek egész nap teljes gőzzel pörög és mindeközben nem szembesül azzal, hogy rossz gyerek. Ugyanis nem szólnak rá. Sőt, ha ügyes, megdicsérik. És a rossz gyerek elkezd úgy viselkedni, mint a jó, elhiszi magáról, hogy értékes és szerethető. Megkockáztatom nem is rossz gyerek. De az is lehet, hogy mindvégig sötétben tapogatóztam és nem ismertem föl a nyilvánvalót, azt, hogy a norvég ovisok kollektíven rosszak, csapnivaló lókötők. Elvégre taknyosak, felemásan hordják a zoknit és hangosan diskurálnak evés közben. Viszont emellett kompetensek és talpraesettebbek, mint a mi jól fésült és „művelt” kis magyar ovisaink. És amit a legjobban fájt látnom, hogy boldogabbak is.
